A Wall Street Journal egyik korábbi cikkében számos vezető egészségügyi szakértőt kérdezett arról, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az orvos és beteg közötti kommunikációt. A téma fontosságát a rossz kommunikációból eredő súlyos problémák adják. Az Egyesült Államokban például a műhibák 80 százalékára kommunikációs zavar miatt kerül sor. A lefolytatott mélyinterjúk szerint a szakemberek a beteggel kialakítandó partneri viszonyban, az orvosképzésben és a kórházi munkaszervezésben látják a fejlesztés legfontosabb lehetőségeit.
A statisztikák szerint az Egyesült Államokban az orvosi műhibák 80 százaléka a rossz kommunikációra vezethető vissza. A Wall Street Journal ebből a tényből kiindulva készített mélyinterjú-sorozatot számos intézményvezetővel és neves szakemberrel. Céljuk az orvos-beteg kommunikáció fejlesztési lehetőségeinek felkutatása és minél szélesebb körű ismertetése volt.
Mi változott?
Ahogy Susan DeVore (elnök-vezérigazgató, Premier egészségügyi szövetség) is kiemeli: a páciensek részéről egyre erősebb az igény az aktív kommunikációra, szeretnék, ha lehetőséget kapnának gondolataik kifejezésére, a probléma és a kezelés részletesebb megismerésére.
Figyelembe kell vennünk azonban azokat az alapvető változásokat, melyek ezt a kapcsolatot befolyásolják. Ahogy Rita Redberg (professzor, Kaliforniai Egyetem) és Harlan Krumholz (kardiológus, professzor, Yale Egyetem) is felhívja rá a figyelmet, a digitális adminisztráció terjedésével és az egyre gyorsuló tempóval az orvosok egyre inkább a képernyőt figyelik ahelyett, hogy a beteg szemébe nézve hallgatnák őt végig. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az informatikai megoldások károsak volnának a gyógyításban, sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találnunk az egyensúlyt. Az adatokat lekérése és rögzítése mellett a mellettünk ülő pácienst is figyelmesen végig kell hallgatnunk a vizitek során, s éreztetnünk kell vele, hogy fontos számunkra, amit el szeretne mondani.
Odafigyelés, megismerés és tájékoztatás
Az első és legfontosabb, hogy az orvos ne próbáljon dominálni a betegtalálkozókon, hagyja érvényesülni betegét. Murali Doraiswamy (professzor, Duke University) szerint arra kell bátorítanunk a pácienseket, hogy kérdezzenek, fel kell oldanunk zárkózottságukat, feszélyezettségüket, s lehetővé kell tennünk számukra, hogy megosszák velünk érzéseiket, gondolataikat, ezzel is részt vállalva a kezelésükkel kapcsolatos döntések meghozatalában. Ennek persze feltétele, hogy minden olyan tényezőt ki kell iktatnunk, melyek miatt a rendelőbe lépő páciens megriadhat, illetve az orvos-beteg kapcsolatban alsóbbrendűnek, alárendeltnek érezheti magát. Ha a fenti elképzelések sikerre vihetőek, valóban képesek leszünk megismerni a velünk szemben álló, tőlünk segítséget váró embert. Ez a folyamat azonban nagyon nehéz, hiszen a beteg sokszor még önmaga előtt is titkolja, esetleg szégyelli a betegsége hátterében álló, vagy azt kísérő problémákat, tényezőket.
A leírt gondolatokat támogatja Charles Denham (alapító, Texas Medical Institute of Technology) is, aki szerint a beteg valódi megismerése teszi lehetővé, hogy megtaláljuk azt a hangot és módot, mellyel a leghatékonyabban segíthetünk neki. Így tudjuk átadni azokat az információkat, melyek birtokában aktívan részt vehet saját kezelésében, illetve nemcsak ő, hanem szerettei is mindent megtehetnek a gyógyulás érdekében a kórházon belül, majd kívül is.
Orvosképzés
Fred Hassan (elnök, Bausch&Lomb) azt is hangsúlyozza, hogy az orvosoknak a képzés során sajnos nem tanítják meg, milyen fontos az empátia, pedig köztudott, mekkora nyomás alatt van a beteg, miközben betegségével és szorongásaival küzd, ráadásul idegen környezetben, idegen emberek előtt. Ezért fontos nagyon, hogy szakítva a korábbi hagyományokkal, az orvosképzésbe és a kórházak mindennapi életébe is bevigyük azokat a kommunikációs tréningeket, melyek segíthetik az egészségügyi személyzet képzését.
Feladatmegosztás
Végül pedig ne feledkezzünk meg a kórházi munkaszervezésről, a betegekért végzett csapatmunkáról. Mivel az ellátó személyzet minden tagja elképesztő túlterheltség mellett végzi feladatát, úgy tűnhet, hogy képtelenség megvalósítani azokat a célokat, melyeket a hatékonyabb és emberibb betegellátásért tűztünk ki magunknak. Ahogy Atul Grover (vezető munkatárs, Association of American Medical Colleges) is hangsúlyozza, az egymással való hatékonyabb kommunikáció segítségével megtanulhatunk egymásra számítani azokban a feladatokban, melyekben a másik hitelesebb segítség lehet a betegnek. Ne vállaljunk mindent magunkra, hagyjunk teret a témában tőlünk jobban képzett pszichológusnak, gyógytornásznak, gyógyszerésznek, dietetikusnak, stb., így mindenki azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, s talán erőinket is jobban tudjuk kímélni. Persze sajnos minderre csak ott van mód, ahol az ellátás szereplői közül senki nem hiányzik a rendszerből.