„Az ápolónőnek Magyarországon nincs sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülése…” – idézte egy kórházi főigazgató mondatait a Magyarországi Női Alapítvány (MONA) az Újra eséllyel c. tanulmányában. Súlyos megállapítás. Az elmúlt évtizedekben az ápolói hivatás társadalmi elismertsége mélyrepülésben van, pedig történelmi mértékkel mérve nem is olyan régen – alig 80-100 évvel ezelőtt – az ápolás volt az egyik legnagyobb presztízzsel bíró foglalkozás a hölgyek körében.
Kezdetben elsősorban az egyházi szervezetek feladata és „kiváltsága” volt a betegek gyógyítása. Hazánkban az intézményesített ápolási szolgálat elindítása az irgalmasrendi szerzeteseknek köszönhető, akik az 1600-as évek második felében már több mint fél tucat ispotályt (kórházat) működtettek az ország akkori határain belül.
A betegápolási tevékenység annyira összefonódott az egyházzal, hogy a 18. században, illetve a 19. század elején a világi személyek által végzett munkák közül az egyik legalantasabbnak éppen az ápolói tevékenységet tartották. A 19. század közepétől azonban változott a helyzet: az 1820-ban született brit Florence Nightingale jelentősen hozzájárult az ápolói szakma elismertségének növeléséhez, voltaképpen megalapította az ápolástudományt és elindította az intézményesített modern ápolóképzést.
A polgárság és a szegényebb rétegek tehetséges, jó képességű leánygyermekei számára az ápolói hivatás lehetőséget teremtett társadalmi helyzetük megerősítésére, sőt még a tehetősebb rétegek és az arisztokrata családok leányai is gyakran vállalták, hogy húszas éveik elején akár 3-5 évet is ápolónőként dolgozzanak közkórházakban. A múlt század elején az orvoslással párhuzamosan az ápolói tevékenység is egyre inkább tudománnyá vált. Átalakultak az elvárások, s már nem csak a legalapvetőbb betegápolási tevékenységek, de sok esetben a gyógyítás tevékeny szakmai támogatása is az ápolók feladatává lépett elő.
Az 1945-öt követő időszakra számos dolog kapcsán sokan nosztalgiával tekintenek vissza. Az egészségügyi szektor vonatkozásában elvitathatatlan, hogy amíg korábban állami ápolóképzés csak védőnői és szülésnői területen működött, addig a második világháborút követően megindult előbb a tanfolyam jellegű oktatás, majd az iskolai rendszerű képzés is. Az akkor lerakott alapokat modernizálták előbb a ’90-es évek legelején majd 2000 után. Ma elmondhatjuk, hogy a hazai ápolóképzés az európai elvárásoknak megfelelő, egyes területeken akár meg is haladja azt.
És miért fontos erről beszélni?
Mert jól látszik, hogy a hazai kórházakban és orvosi rendelőkben dolgozó ápolók, védő- és szülésznők, asszisztensek képzettségének és tudásának abszolút ellentmond a jelenlegi alacsony társadalmi megbecsülés. Mivel az alapos elméleti és gyakorlati képzést optimális esetben egy megfelelően mentorált egy-két éves „betanulás” követ, a magyar egészségügyi szakszemélyzet tagjai bárhol Európában és a világon megállják a helyüket. Nem véletlenül fogadják tárt karokkal a magyar szakdolgozókat Európa szerte a szintén ápolóhiánnyal küzdő nyugat-európai kórházakban és egészségügyi intézményekben.
Természetesen, mint minden szakmában, az ápolók körében is előfordulnak kiégett, motiválatlan, esetleg rosszul kommunikáló munkatársak, de intézményvezetőként bátran állíthatom, hogy ők jelentik az elenyésző kisebbséget. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sajnos sokkal nagyobb publicitást kap egy-egy negatív tapasztalás, mint a munkájukat tisztességgel, nagy tudással és odaadással végző társaikkal kapcsolatos – akár mindennapos - élmény.
A „rossz PR” mellett azonban objektív okok is eltántoríthatják a fiatalokat az ápolói pályától. Ma az ország egészségügyi intézményeiben kezd kritikussá válni a szakdolgozói létszámhiány. Gyakran sokkal több betegért tartoznak felelősséggel az ápolók, mint az szakmailag, ill. emberileg elvárható, ami a szoros értelmében vett ápolás helyett egy gépiesített, és sajnos időnként a minimumra szorítkozó egészségügyi kiszolgálásban nyilvánul meg. Ez az állapot a vezetők és az egészségügyi személyzet legjobb törekvései ellenére is kiégéshez, pályaelhagyáshoz, vagy külföldi munkavállaláshoz vezet, ami lényegében ugyanazt jelenti: a drága pénzen képzett szakember elvész a hazai egészségügyi rendszer számára.
A fentieken túl szintén nagy probléma az egészségügyi szakszemélyzet alacsony anyagi elismerése. A bértábla is jól mutatja, hogy az állami intézmények képtelenek valóban vonzó munkabért kínálni az egészségügyi dolgozóknak, a magánintézmények pedig a kedvezőbb bérezési lehetőségeikkel elszívják a nagy gyakorlattal rendelkező szakemberek egy részét. Az állami egészségügyi intézmények ápolószemélyzetének létszáma így tovább csökken, az abban maradók terheltsége nő, az ördögi kör pedig pörög tovább.
A fentiek mentén talán nem meglepő, hogy ma már csak a legelszántabb – jellemzően családi indíttatás miatt – jelentkezők lépnek be az egészségügyi szakszemélyzet képzését végző intézményrendszerekbe. Ráadásul a legutóbbi felmérések alapján, a fiatalok jelentős része a magyar szakképzés, majd egy-két év szakmai gyakorlat megszerzését követően elsősorban külföldön keresné a boldogulását.
Innen már csak felfelé vezet az út?
Reméljük igen, hiszen ez közös érdekünk. Azt feltétlenül látni kell, hogy megfelelően képzett, elkötelezett, a munkáját valóban hivatásként végző egészségügyi szakszemélyzet nélkül nem lehet minőségi gyógyítást végezni, ill. az ellátó rendszert sikeresen működtetni. Az orvos személye önmagában kevés, ápolók nélkül nincs egészségügyi ellátás.
Úgy gondolom, alapvetően a következő területeken lehet beavatkozni: munkakörülmények javítása, bérek rendezése, minél több pozitív visszajelzés a betegektől, illetve elfogadás, támogatás a társadalom részéről.
Az elmúlt években európai uniós és állami források felhasználásával országszerte zajlottak vagy zajlanak felújítások, modernizációk. Szerencsére a korábban elhanyagolt fővárosban is komoly tervek vannak arra vonatkozóan, miként újuljon meg a kórházak egy része, hogyan dolgozhassanak jobb feltételek között a budapesti egészségügyi szakemberek, hogy legyen biztonságosabb, magasabb színvonalú a betegellátás.
A bérek rendezése is megkezdődött, bár a fizetések a több lépcsőben végrehajtandó emelések révén majd csak 2019. november 1-jétől érik el a sokat kommunikált szintet. Amennyire látom, ez a pozitív változás erőt és hitet ad a dolgozóknak, még akkor is, ha a cél kizárólag a nyugati bérek színvonalának elérése lehet.
A munkafolyamatok javítása elsősorban az adott intézmény vezetőinek a feladata. A kórházban uralkodó hangulat is nagyon fontos, némi odafigyeléssel sokat tehetünk a kollégák közötti, ill. a kollégák – betegek közötti interakciók minőségének, hangnemének javításáért. Ahogy ezt korábban már leírtam, a kívülről jött jószándékú önkéntesek is komoly „vérfrissítést” adhatnak a mindennapoknak, hiszen az ő rácsodálkozásuk, segíteni akarásuk is jobb irányba tolhatja a fókuszt.
Az azonnali előrelépést leginkább a társadalmi változások adhatnák: az egyre inkább idősödő társadalom és ezzel párhuzamosan a tartós kezelésre, ápolásra szoruló emberek számának növekedése óhatatlanul is több beteg-ápoló/orvos találkozáshoz és betegélményhez vezet majd. Fontos, hogy ezek a találkozások mind az ellátókban, mind a betegekben pozitív élményként csapódjanak le, hiszen a beteg is jobban gyógyul, ha érzi az odafigyelést és a törődést, ill. az orvos/ápoló is motiváltabb lesz egy-egy sikeres eset után.