A napokban jelent meg a hír, hogy a főiskolát végzett ápolók egy másfél éves mesterképzés abszolválásával okleveles ápolóból kiterjesztett hatáskörű okleveles ápolóvá léphetnek elő. A képzés még az idei év őszi szemeszterében elindul három orvosi egyetemen, hat szakirányon. Az első végzősök 2019-ben vehetik majd át diplomájukat, akik – a feladatok és a felelősségi körök megfelelő lehatárolásával – jogosultak lesznek egyszerűbb, jelenleg még kizárólag orvosi képzettséghez kötött feladatokat ellátni. Az új szakemberek részben az orvosokat tudják majd tehermentesíteni, de abban is lehet talán bízni, hogy az új képzési forma a szakmai előmeneteli perspektíva megteremtése révén akár az ápolói munkaerő megtartására is kedvező hatással lehet.

A kezdeményezés természetesen nem magyar sajátosság: a nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban már régóta működik a rendszer, sikerrel. Nem véletlenül és nem érdemtelenül. Azzal, hogy bizonyos egyszerűbb beavatkozások (pl. krónikus betegek rendszeres felülvizsgálata, leletek ellenőrzése, gyógyszerírás vagy éppen az alap laborvizsgálatok megrendelése) „leválasztásra kerülnek” a szigorúan vett orvosi feladatkörökről, jelentősen meggyorsul a betegellátás. Lélegzethez juthatnak az orvosok, hasznosabbnak érezheti magát a jól felkészült ápoló, s hamarabb jut ellátáshoz az arra szoruló pácines. Nyugaton bevett szokás, hogy a beteg először ápolóval, vagy asszisztenssel találkozik, s minden olyan funkciót, mely nem egyértelműen, vagy szükségszerűen orvosi feladat, ő lát el, hogy az orvos idejét a betegellátás azon része töltse ki, mely valóban orvosi tevékenység. Számos felmérés is készült azokban az országokban, ahol régóta jól működik a postgraduális képzéssel rendelkező, magasabb szakmai színvonalon dolgozók alkalmazása az egészségügyi rendszerben. Náluk egyértelműn pozitív a megítélés, a betegek bíznak a nővérekben, akik szorosan együttműködve az orvossal sikeresen katalizálják a betegellátás folyamatát.

A szakma egy része örömmel fogadta a hírt, még akkor is, ha bizony években mérhetjük az időt, amikorra valódi enyhülést hoz majd a változás. Viszont vannak ellenvélemények is. Nővéreket kérdeztem, mit gondolnak az új képzésről, s lényegében mindenki reakciója elutasító volt, mondván Magyarországon nincs helye, s ő személy szerint sem akar ebben a képzésben részt venni. Kicsit átgondolva érthető a véleményük, hiszen az emelt képzésben – legalábbis egyelőre – csak a jelenleg nővérként dolgozók tudnak részt venni, így ha az ápolók egy része feljebb lép, az ágy mellett dolgozó nővérek száma fog tovább csökkenni, s még nagyobb lesz a teher a „klasszikus” nővéri munkát végzőkön. Valószínűleg csak akkor fog működni az elképzelés, ha valamilyen hatékony ösztönzőt alkalmazva sokkal több fiatalt tudunk bevonzani az alapképzésbe, akiknek egy része tovább tanulhat majd, s összességében több – különböző képzettséggel rendelkező – ápoló dolgozik majd az intézményekben. Hogy erre mennyi az esély? Nehéz megmondani.

Az is kérdés, hogy a betegek miként állnak majd az új szakemberekhez. Elfogadják őket, eléggé bíznak majd bennük? Magyarországon az egészségügyi rendszert erősen áthatják a múlt megszokásai. Hiába nem létezne egészségügy ápolók nélkül, hiába közismert tény, hogy az orvosok teljes szimbiózisban látják el a feladatokat a szakdolgozókkal, az orvosok társadalmi megítélése és elfogadottsága még mindig sokkal magasabb a betegek körében. Egy ilyen környezetben nagyon fontos, hogy az új lehetőséget megfelelően kommunikáljuk, nem szabad engedni, hogy már azelőtt elítéljük ezt a kezdeményezést, hogy megláthatnánk, milyen rövid-, és hosszútávú hatása lesz a magyar egészségügyre.

Ha példával kell a fentieket illusztrálni, gondoljunk a mentőautókban dolgozó mentőtisztekre, akik nap mint nap életeket mentenek, s úgy gondolom, senkiben nem merül fel a kérdés, vajon szabad-e őket súlyos betegek, sérültek közelébe engedni, hiszen egy nehéz helyzetben alig várjuk, hogy megérkezzenek, s segítsenek. És persze megérkeznek és segítenek.

Nagyon sok alkalommal készítettek már statisztikát arra vonatkozóan, hogy az orvosok, ápolók idejének hány százaléka megy el olyan tevékenységre, mely nem a szigorúan vett betegellátás kategóriájába tartozik (adminisztráció, betegek transzportja, eszközök meghibásodása miatti intézkedés, stb.). Arról is tudunk, hogy sok esetben ápolók végeznek orvosi feladatokat, mert esetleg nincs elég orvos az adott intézményben. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy bár a médiában általában orvoshiányról hallunk, addig a valóságban sokkal égetőbb gond az ápolók számának csökkenése.

A jelenlegi ötlet ezt a nehéz helyzetet módosíthatja valamennyire, hiszen, ha mindenki (orvos, diplomás ápoló, ápoló, beteghordó, stb.) azt csinálja, amire hivatott, és kevesebb energiát, időt szán a más szakemberek által is elvégezhető feladatokra, sokkal kisebb lesz a kiégés, nagyobb lesz a hatékonyság, s mindez a magasabb színvonalú betegellátásában nyilvánul majd meg. Egy szempontot azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. A szakmai továbbképzés lehetősége motivációt adhat ugyan a szakszemélyzetnek, s enyhülést a magyar egészségügynek, viszont azt is látni kell, hogy önmagában ez a döntés nem feltétlenül fogja a magyar egészségügyben tartani a kollégákat, hiszen a külföldi ellátórendszerek tárt karokkal várják őket, ráadásul ott az anyagi javadalmazás lényegesen magasabb, és jobban meg is becsülik a munkájukat. Ebből fakadóan a szabályozói oldalnak érdemes odafigyelnie arra, hogy az új képzés minél jobban beépüljön az életpályamodellbe, s elkerüljük azt a kellemetlen helyzetet, miszerint a szakembereket a külföldi betegek számára képzi majd a rendszer.