Gyakori panasz sajnos a betegek részéről, hogy az orvos türelmetlen velük, nem hallgatja meg őket, nem szentel nekik kellő figyelmet. Ugyanakkor nemzetközi vizsgálatok bizonyították, hogy ha szoros és jó kapcsolat épül ki az orvos és a beteg között, a beteg jobban együttműködik orvosával, ezzel pedig hatékonyabb és rövidebb lesz a kezelés. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy már  az első orvos-betegtalálkozásnál megalapozzuk ezt a bizalmi kapcsolatot, megismerjük a beteget, és így valódi segítséget tudjuk számára nyújtani.

Az egészségügyi rendszert nap mint nap számos kritika éri a szervezési, anyagi és egyéb problémák miatt. Meglepő módon azonban gyakorló orvosként és később kórházvezetőként is azt tapasztaltam, hogy a betegeknek nem az ellátás minőségével szokott gondja lenni, a páciensek és hozzátartozók leggyakrabban arra panaszkodnak, hogy az orvos nem szentel nekik elegendő időt, hogy elmondhassák, a betegség tünetei mellett valóban mi is bántja őket, mitől félnek ezzel kapcsolatban.

Gondoljunk például egy daganatos betegséggel küzdő betegre. A betegség és a kezelés miatt olyan problémákkal szembesülhet, mint a hajhullás, az impotencia, vagy épp az emlők műtéti eltávolítása. Ezek mind-mind olyan lelki problémákat okoznak, amelyekre talán az orvosok nem mindig fordítanak elegendő figyelmet a kezelés mellett, a betegnek viszont a mindennapjait alapjaiban változtatja meg: befolyásolják életvitelét, párkapcsolatát, karrierjét. Nem elegendő tehát a puszta kezelés, azt is kiemelt gondossággal kell monitoroznunk, hogy a beteg hogyan éli meg ezeket a megrázkódtatásokat, és hogyan lehet őt lelkileg is támogatni.

Ezért is kulcsfontosságú az első orvos-betegtalálkozás. Ekkor alapozhatjuk meg azt a fajta bizalmat, mely alapján a beteg úgy érzi, rábízhatja magát orvosára, megoszthatja vele legbelsőbb félelmeit, kérdéseit, problémáit, melyeket akár magának sem merne kimondani.

Az első találkozáskor az orvosnak a tünetek mellett mindezeket az intim részleteket is meg kell ismernie. Lényegében egy személyiségtérképet alkothat, melyből láthatja, a páciens mennyire kész a szükséges vizsgálatok, kezelések elvégzésére, mekkora lelki terhet jelent számára az egész procedúra. Ha ezzel tisztában vagyunk, máris egyszerűbb azt eldönteni, milyen szakember (mentálhigiénés szakember, pszichiáter, pszichológus) bevonására van még szükség az adott terápia megtervezésekor, mivel és kivel tudjuk a beteget abban támogatni, hogy a lehető legkönnyebben vészelje át ezt a lelkileg is sokszor igen nehéz időszakot.

Mindez praktikus szempontból is nagyon fontos, hiszen mára bizonyított tény, hogy ez a fajta pozitív orvos-beteg kapcsolat jelentősen lerövidítheti a kezelés időtartamát. Ilyenkor könnyebben megfogadjuk a tanácsokat, lelkiismeretesebben tudjuk betartani az orvosi utasításokat, s akár olyan rossz szokásainkat is elhagyjuk, mint a dohányzás vagy a nem megfelelő táplálkozás.

Természetesen a fent leírtak betartása sok esetben nehézségekbe ütközik, hiszen a nagyfokú túlterheltség mellett ritkán tudnak a betegre elegendő időt szánni az egészségügyi intézmények dolgozói.

A helyzet tehát meglehetősen furcsa: több időt kell szentelnünk a betegeknek, hogy aztán időt takaríthassunk meg, miközben pont az idő az, aminek szűkében vagyunk. Ez az, amiben a kórházi vezetésnek a legnagyobb missziója van: hogyan tudjuk úgy támogatni az orvosi stábot, hogy a túlterheltséget csökkentsük, s megvalósítsuk a betegközpontú szemlélet. Ez ennek a blognak a fő témája, és a jó hír, hogy már kipróbált gyakorlatok is vannak ennek megoldására, melyekért nem kell Amerikáig elmennünk, Magyarországon is több remek példát találunk.