Sok tekintetben egyre nyitottabban és befogadóbban gondolkozunk, van azonban egy-két olyan téma, amelyet inkább tabuként kezel a társadalom, hiszen nehéz róluk beszélni, megvitatásuk fájdalommal jár. Ilyen például a halál és az elmúlás kérdése. Miért kell erről mégis beszélnünk? Mert akkor tudunk nehéz helyzetben lévő embertársainkon, barátainkon, rokonainkon segíteni, ha jobban megértjük a halállal kapcsolatos lelki folyamatokat, és mi magunk is rendezzük a viszonyunkat ezzel a kérdéssel. Javítani kellene a súlyosan beteg emberekkel történő, sokszor mindkét fél számára kínos és fájó kommunikáción, de erre csak akkor kerülhet sor, ha változtatunk a halálhoz fűződő attitűdünkön.

A fejlett európai országokhoz hasonlóan Magyarország számára is egyre nagyobb kihívást jelent a folyamatosan öregedő társadalom. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az idősek (65 év felettiek) száma 1990 óta markánsan növekszik, ma már kevesebb mint négy aktív korú állampolgár tart el egy idős embert. Az idősek ellátásának terhe is nő; igaz ez a társadalom, az egészségügyi ellátórendszer, és természetesen a hozzátartozók, ápolók vonatkozásában is. Az éppen aktuális statisztikai adatoktól függetlenül is igaz azonban az állítás, miszerint minden embernek joga van arra, hogy méltó körülmények között tölthesse el utolsó napjait.

Az emberi lélek sokszor nem képes elfogadni a valóság súlyát, a földi élet végességét, ezért eltaszítja a gondolatot magától, máskülönben cselekvőképtelenné válna, összeroppanna a súly alatt. Paradox módon ez az eltaszítás teszi később lehetővé azt, hogy szembe tudjon nézni az igazsággal. Elisabeth Kübler-Ross 1967-ben a Chicagói Egyetem kórházában pszichiáterként dolgozott, ahol halálos betegekkel beszélgetett. Ekkor fogalmazta meg mára széles körben ismertté vált modelljét a haldoklás fázisairól, amelyet A halál és a hozzá vezető út című könyvében ír le. Kübler-Ross a halállal szemben tanúsított magatartásformáknak öt fázisát különbözteti meg. Ezek a tagadás (elutasítás), a düh, az alkudozás, a depresszió, végül az elfogadás. Sokszor nem lehet éles határvonalat húzni a szakaszok között; előfordul, hogy egybemosódnak a fázisok, az is megesik, hogy valamelyik kimarad a folyamatból, vagy a beteg nem jut el az utolsó szakaszig. És itt jön az egészségügyi dolgozók nagyon fontos, ugyanakkor cseppet sem könnyű feladata. Fel kell tudnunk ismerni a halál elfogadásának lelki fázisait, és ezekhez kell adaptálnunk a beteggel való kommunikációt.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne ijedjünk meg ezektől a fázisoktól, különösképp a tagadástól és a dühtől, amely gyakran csap át agresszióba. Ezek természetes reakciók, próbáljunk meg alkalmazkodni hozzájuk és mérjük fel, hogy mennyit bír elviselni a beteg vagy a hozzátartozó. Személyiségtől függően valakivel tapintatosabban, valakivel pedig határozottabban kell „bánni” egy ilyen helyzetben. A stílus megválasztása nem könnyű, sok múlik az emberismeretünkön, személyiségünkön, érzelmi intelligenciánkon, saját magunk viszonyulásán a halál kérdéséhez, esetleg a közeli, vagy távoli múltban valamelyik családtagunkkal megélt halállal kapcsolatos élményünkön. Egy biztos; empátia és a megfelelő hangnem eltalálása nélkül nem tudunk valódi segítséget adni a rászorulóknak.

A legfontosabb egy ilyen nehéz helyzetben az őszinte és a beteg elvárásaihoz adaptált nyílt kommunikáció, hiszen a betegnek érezni kell, velünk bármiről és bármikor - amikor készen áll -, beszélhet. Ez azért is elengedhetetlen, mert sokszor a családtagok sem készültek fel egy haldokló beteggel kapcsolatos nehézségekre. Esetleg ők maguk sem tudják elfogadni a szeretett ember közelgő halálának gondolatát, így ők is segítségre szorulnak.

Sajnos nem ritka, hogy az egészségügyben dolgozók sem alkalmasak a súlyosan beteg páciensekkel történő kommunikációra. A Sao Paulo-i Egyetemen végzett kutatások például azt derítették ki, hogy az intenzív osztályon dolgozó ápolók gyakran azért tartanak távolságot a haldoklóval, mert a halál kiváltotta érzelmi reakciójukat nem képesek a helyén kezelni. Emiatt kellene lehetőséget biztosítani arra, hogy a menthetetlen, vagy nagyon súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók szakember vezetésével beszélgethessenek a halál és az elmúlás témájáról, s közösen bontsák le a téma köré emelt falakat. Következő lépésben sajátíthatnák el a megfelelő kommunikációs technikákat. Ezt a szemléletet támasztja alá egy több egyetem részvételével végzett belga kutatás is, mely szerint a palliatív ellátás irányelveit bizony fejleszteni szükséges.

A képzési feltételek megteremtésén, valamint a praktizáló orvosok és szakdolgozók aktív segítésén túl nagy hangsúlyt kellene fektetni arra is, hogy a súlyos, otthoni gondozásra már nem alkalmas betegek számára a szükséges ápolás feltételeit megteremtő, ugyanakkor emberi környezetet biztosítunk, hogy lehetőleg fádalommentesen élhessék le utolsó napjaikat, s méltó módon köszönhessenek el szeretteiktől és az élettől.