Egyre jellemzőbb, hogy amennyiben valaki megengedheti magának és szeretne gyorsan, a sort megkerülve orvosi ellátáshoz jutni, elindul a magánellátás irányába, ami nem biztos, hogy jó döntés. Habár a magánellátáshoz a gyorsaság mellett professzionalizmust és a közellátásnál magasabb színvonalú szolgáltatást társítanak az emberek, ez – a magánszolgáltatói szektor sokszínűsége és az egységes szakmai-gazdasági kontroll hiánya miatt – nem minden esetben van így, sőt! De mi lenne, ha kiszámítható keretek között, a teljes folyamat és az esetleges komplikációk kezelésére házon belül felkészült állami egészségügyi intézményekben is lehetőség lenne a teljesítményvolumen-korlát miatt jelenleg felhasználatlan kapacitások terhére zsebből fizetős egészségügyi ellátást igényelni? A kórház extra bevételekhez jut, amivel a munkatársak bérezését, a működést és a fejlesztéseket finanszírozni tudja; a beteg gyorsan jut ellenőrzött és minőségi ellátáshoz; az állam pedig pénzt és erőforrásokat spórol az egészségügyi szürkezóna felszámolásával. Tökéletes win-win helyzet! Vagy nem? A bejegyzés végén szavazhat!

Számtalan globális példa mutatja, hogy egy – a betegek igényeit teljes mértékben kiszolgálni képes – nemzeti egészségügyi ellátórendszer nem működhet sikeresen az állami- és magánellátás szimbiózisa nélkül. A felismerés ugyanúgy megtörtént az elsősorban a magánbiztosítói befizetésekre és számla ellenében készpénzes fizetésre épülő amerikai (ObamaCare), mint az alapjaiban az állami finanszírozásra épülő németországi egészségügyben. Míg az Egyesült Államokban a magánfinanszírozást megfizetni képtelen emberek ellátásának biztosítására tervezték elindítani az állami egészségbiztosítási rendszert, addig Németországban jelenleg az évi 55 ezer euró felett keresők számára nyitott a lehetőség a magánbiztosítások révén saját forrásokat bevonni az egészségügyi kezelések igénybevételére. Az egészségügyi ellátások finanszírozásának történelmi alakulása, illetve a társadalmi-kulturális hagyományok és hasonlóságok mentén a hazai rendszernek ez utóbbi lehet igazán érdekes.

Mivel az állami egészségügyi ellátás sok szempontból szűkös kereteken belül mozog, nem lehet kérdés, hogy itthon is teret kellene engedni a magánfinanszírozásnak az egészségügyben, persze szabályozottan és szigorú ellenőrzésekhez, licenszekhez kötve. Bár az elmúlt hónapokban számos javító intézkedés történt, a rendszer még jelenleg is alulfinanszírozott. A betegellátás költségeinek kifizetésén túl nincs fedezet a javításokra, beszerzésekre, illetve az értékcsökkenés fedezetére.

Nagy kihívást jelent a humánerőforrás-hiány is, ami elsősorban a szakdolgozók nagyon alacsony létszámát, illetve az orvosok jelenlétének földrajzi egyenetlenségét jelenti. Sok helyen rendezetlenek a betegutak, fölöslegesen terhelve ezzel a betegeket és az ellátó struktúrát. A páciensek időről időre elszomorító infrastruktúrával és leterhelt dolgozókkal találkoznak. Az elmúlt években a várólista programnak köszönhetően sikerült ugyan jelentősen csökkenteni a műtéti várólistán töltött időt, azonban egyes ellátások és diagnosztikai eljárások vonatkozásában továbbra is hosszú várakozásra számíthatnak a páciensek, sokszor olyanok is, akiknek a sikeres gyógyuláshoz éppen az időből van a legkevesebb.

Gyors, de nem feltétlenül átlátható és biztonságos

Mindezek hatására a lakosság körében megnőtt a magánegészségügyi szolgáltatások iránti kereslet. Legfontosabb szempontok a gyorsaság, a rugalmasság, az „emberségesebbnek” és „profibbnak” vélt bánásmód. Az ellátási forma népszerűségét fokozza az is, hogy a lakosság egy jelentős része a magánellátáshoz – sokszor sajnos tévesen – magasabb színvonalú, jobb minőségű betegellátást társít, mint amit a közegészségügyi intézményekben kaphat. Ez azonban közel sincs így minden szolgáltató esetében.

A magánegészségügyi szolgáltatók ugyanis nem egységes formában, általános elfogadott, esetlegesen akár törvényileg is szabályozott minőségi kritériumok és követelmények mentén, hanem igen változatos formában működnek. Megtalálhatóak köztük az egy-egy szakterületre koncentráló kisebb lakásrendelők, valamint akár a fekvőbeteg-ellátást – és ehhez kapcsolódóan szélesebb körű portfóliót – nyújtó nagyobb magánklinikák is. Ezek egymás mellett élése szövevényes működést eredményez. Ahogy a nagyobb mérettől haladunk a kisebb ellátók felé, egyre kevésbé érvényesül a transzparencia, az állami ellenőrzés, a minőségbiztosítás, valamint a kiszámíthatóság, ami által persze sérül a betegbiztonság.

Üdvözöljük a szürke zónában!

Látszik tehát, hogy jelenleg is együtt él a két rendszer, nincs azonban metszetük a legális, „fehér” zónában. A szabályozás miatt nem is lehet. A fokozatosan, évek-évtizedek alatt kialakuló együttélés eredményeképpen létrejött egy egészségügyi-gazdasági-társadalmi „szürke” zóna, ami nem jó sem a közellátást végző intézményeknek, sem az ott dolgozóknak, sem a transzparensen és ellenőrizhető módon működő nagyobb magánellátóknak, és legfőképpen nem jó a betegeknek.

A magán- és közellátás viszonya kapcsán felmerülnek olyan visszás gyakorlatok, melyeket leginkább feketézésként szoktak aposztrofálni. Ennek egyik példája a hálapénz, amelynek működésére a szürke zóna kialakításában álljon itt egy eklatáns példa: tipikus eset, hogy az orvos a „magánpraxisába” tartozó (zsebből-zsebbe fizetett konzultációs díj ígéretével vagy átadásával oda azonnal bekerülő) betegét a közellátás kapacitásainak terhére, annak infrastruktúráját felhasználva, a várakozási sort megkerülve látja el, indokolatlan előnyhöz juttatva ezzel a pácienst. Ebben az érintettek számára méltánytalan rendszerben transzparencia egyáltalán nincs, a beteg pedig kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát. Igaz ez még akkor is, ha betegek zöme sikeresen átesik a kezelésen/műtéten, meggyógyul.
Hasonlóan tipikus, naponta megtörténő példa, miszerint egy sebészeti beteget az állami kórházban kivizsgálnak, majd a magánellátóban megoperálják. Vagy kap számlát, vagy nem, vagy saját magánműtőben végzik a beavatkozást, vagy egy állami műtőben térítés nélkül. Ezt követően a páciens a rehabilitációra már ismét az állami rendszerben találja magát, sok esetben a szükséges kontrollvizsgálatokkal együtt. Ennek hátrányairól azt hiszem, nem kell hosszabban értekezni.

Van a szürke zónának egy további, igen jelentős, negatív hatása is az ellátási rendszerre nézve, amely együttesen okoz károkat a közellátást végző intézményeknek, illetve kényszeríti extra kiadásokra az egészségügyi kasszát. Ez pedig a „mazsolázás”. A magánszolgáltatók általában a könnyebb, gazdaságosabb beavatkozásokat látják el, a nehezebb és egyben drágább esetek ellátása pedig a közellátásra hárul. Számos alkalommal találkozunk azzal az esettel is, hogy a rehabilitáció, vagy éppen a félresikerült kezelések helyrehozatala, rendbetétele hárul a közpénzen finanszírozott kórházakra. Ez amellett, hogy súlyos költségeket okoz ellátói oldalon, sok esetben hatalmas rombolást végez a személyzet moráljában is, növelve a szakadékot az egészségügyi szakszemélyzet közellátásban és magánellátásban dolgozó tagjai között. A kiszolgáltatott, akarva-akaratlanul félrevezetett beteg pedig a félresikerült beavatkozások következtében hosszadalmasabban, nehezebben gyógyul.

A fentiekben bemutatott szürke zóna kialakulása és torz működése mellet számos egyéb érv szól az ellen, hogy párhuzamosan és szigorúan elkülönülten működjön a magán- és közellátás. A legfontosabb indok, hogy egyszerűen az ellátás egyetlen szintjén sincs elég, a két rendszer igényeit egyszerre kiszolgálni képes szakember Magyarországon. A belső és külső pályaelhagyás, illetve a nehézkes utánpótlás miatt nincs két párhuzamos egészségügyre elegendő szakember. Emiatt felmerül annak a kockázata, hogy kialakul egy, a fizetőképes kereslet számára rendelkezésre álló magánegészségügy, mely saját különböző forrásait felhasználva képessé válik arra, hogy a különböző problémákkal küzdő, járulékokból finanszírozott közegészségügyből elcsábítsa a szakembereket, melynek működése így egyre nagyobb veszélybe kerül, s egyre kevésbé lesz képes megfelelő színvonalon kiszolgálni az államilag biztosított magyar betegeket. És – persze soha ne kerüljön erre sor –, ebben az esetben már valóban jogos lehet a mai magyar egészségügyet olyan nagy szeretettel szidalmazó emberek által hangoztatott kérdés: ezért fizettem én évtizedeken keresztül a járulékot, hogy most, amikor idősen-betegen ellátásra szorulok, nincs egy hely, ahova bizalommal fordulhatnék?

Közkórház a magánellátás szélén

Úgy gondolom, a jelenlegi működés, a köz- és magánellátás merev elválasztása, nem tartható fenn sokáig. Az ideális az lenne, ha a két ellátási formát integrált módon, egy egységes egészségügyi struktúraként lehetne kezelni, egységes szakmai szabályrendszerrel, felügyelettel, minőségbiztosítással és informatikával (utóbbira vélhetően megoldást fog nyújtani a közeljövőben bevezetésre kerülő Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér).

A magánellátás minőségbiztosítást és transzparenciát szem előtt tartó szigorú szabályozása mellett rendezni kell a közkórházak térítés ellenében nyújtott szoláltatásait is. Korábban a kórházak egy része szűkös erőforrásaikat és a növekvő keresletet felismerve szabad kapacitásaik terhére már nyújtottak magánszolgáltatást. A magánfinanszírozás becsatornázásával többletbevételhez jutottak, melyet a közellátásban részt vevő kollégáik megtartására, illetve az állami rendszerben biztosított betegek ellátásának fejlesztésére tudtak fordítani. Sajnos a magyar biztosított betegek – a hotelszolgáltatást leszámítva - egy jogszabálymódosítás következtében már nem vehetik igénybe az állami kórházakban végzett magánellátást, pedig ők ugyanúgy igényelnék ezt a lehetőséget, mint a hazánkban gyógyulni vágyó külföldiek. Természetesen fontos kitétel, hogy ezt a szolgáltatást kizárólag szabad kapacitásaik terhére végezhetik a kórházak, tehát ez a tevékenység nem sértheti a magyar biztosított betegek állami ellátáshoz való hozzáférésnek jogát! Másként fogalmazva, egy intézmény működésénél az ellátott biztosított betegek számát kizárólag a számára megítélt finanszírozás szabhatja meg, nem pedig a betegektől különböző módon beáramló out-of-pocket, azaz zsebből fizetett pénz.

A közkórházon belüli magánellátás nagy előnye, hogy szigorúan ellenőrzött, magas szakmai színvonalat és számonkérhetőséget garantál, illetve megfelel a minőségbiztosítás szigorú követelményeinek. Egy kórházban jelen van minden szükséges társszakma és az intenzív osztályos háttér, így az esetleges szövődmények kezelése kontrollált módon, késlekedés nélkül, házon belül megoldható. A térítési díjak bevezetésének pozitív hozadékaként a hálapénz csökken, amely hosszabb távon rendszerszintű javulást eredményez elsősorban morális, másodsorban financiális oldalon.

A közkórházak által nyújtott magánellátások kapcsán gyakran felmerül ellenérvként, hogy a fizetős betegek bevezetése a rendszerbe mesterséges módon nyújtja majd a várólistákat, mivel az ellenzők úgy gondolják, az orvosok majd így terelik át a betegeket a fizetős „sávba”. Aki belülről ismeri a rendszert tudja, hogy ez egyáltalán nincs így. A mi kórházunkban például nagyon nagy igény van az ortopédiai fizetős beavatkozásokra, még úgy is, hogy a mi ortopéd sebészeink végzik el ma Magyarországon a legtöbb várólistás beavatkozást. Egy olyan esetről sem tudok, ahol a beteget átterelték volna valamely magánintézménybe.
Fontos hangsúlyozni, hogy a teljesítményvolumen-korlát (TVK) értelmében a kórházak nem jutnak állami finanszírozáshoz a degressziós sáv fölött, még akkor sem, ha egyébként (akut állapot, sürgős beavatkozás igénye, stb.) ellátják a beteget. Ezek a ki nem fizetett ellátások rontják az intézmények gazdasági mutatóit, ami ellen az intézmény vezetői a kórház lehetőségei szerint különböző módokon küzdenek. A beavatkozásokhoz való hozzáférést az is segítené, ha a magánfinanszírozás keretein belül ellátott beteg lekerül a várólistáról, s ezzel helyet szabadít fel azok számára, akik biztosított betegként - immár rövidebb időn belül - kerülnek műtétre.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a drága modern kórházi berendezések (például MR, CT gépek, stb.) is folyamatosan működtethetőek lennének, ha a havi TVK korlátot szem előtt tartva az intézmény kiajánlhatná a vizsgálati lehetőséget a fizetős betegek számára.

Az így megszerzett többletforrások minden fillérjét intézményi fejlesztésekre kell visszaforgatni, egy felelős menedzsment bőven találna helyet ezeknek a forintoknak. Egyrészt saját közfinanszírozott betegeink ellátását tudnánk fejleszteni (új műszerek, eszközök, beszerzése), másrészt a munkatársainknak legális többletjövedelmet tudnánk biztosítani, enyhítve ezzel az ágazatot sújtó forráshiányt. Ez a tisztán, saját intézetükben szerzett pluszjövedelem sokat javítana a munkatársak anyagi helyzetén, hangulatán, attitűdjén, mely végső soron a páciensek gyógyulására is kedvező hatással lenne.

Tilos az átjárás!

Van azonban egy nagyon fontos alapvetés, amelynek teljesülnie kell az új rendszerben! A magánegészségügyi szolgáltatásoknak csak úgy, mint a közellátásnak, tiszta, átlátható, ellenőrzött folyamatok mentén kell történnie. Alapvető elvárás a magán egészségügyi ellátás során a számlaadás. Fontos továbbá az is, hogy ne legyen átjárás a két rendszer között, hanem előre rögzített, egyértelmű módon történjen a betegutak szervezése, azaz aki egy bizonyos betegség / kezelés során elindult a magánfinanszírozású ellátások útján, ne kerülhessen át gazdasági, kényelmi, vagy egyéb okból a közfinanszírozású rendszerbe. Szűnjön meg az állami rendszer elvtelen megterhelése, a „kimazsolázás”.

Finanszírozás másképp?

Teljesen nyilvánvaló, hogy a magánfinanszírozású ellátás költségeit a gyógyult páciens az intézményből való távozáskor számla ellenében(!) kifizeti. Ezt jelenleg készpénzzel teheti, de érdemes lenne a későbbiekben a szükséges szabályozók bevezetése után (kiegészítő) magánegészségügyi biztosítást is elérhetővé tenni a betegek számára. Kiegészítő biztosítást egyéni igények alapján köthetne a beteg, a hozzátartozó, esetleg a munkáltató. Optimális esetben a biztosítás érvényes lehetne a közkórházak magánfinanszírozású szolgáltatásai és a kizárólag magánellátást nyújtó szolgáltatóknál igénybe vett ellátásokra is. A példa Németországban tökéletesen működik, de a biztosítók itthon is ugrásra készen várják ennek a lehetőségnek az elindulását. Páciensoldali igény biztos, hogy van erre, főleg a mai 30-as, 40-es korosztály részéről, akik sok egyéb mellett az egészségügyi kérdésekhez is teljesen másként viszonyulnak már, mint az idősebb generációk.

És amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha megvalósulna a – külföldi példákból jól láthatóan nem túl nagy összeget igénylő – kiegészítő biztosítás bevezetése, a jelenlegi állami rendszerben tapasztalt ellátás minősége, mennyisége, hozzáférhetősége lenne a minimum szint, s erre rakódna rá a betegek által vágyott plusz szolgáltatás! Nem fordulhatna elő az, hogy a jelenlegi ellátási szint romoljon. Mert a kétkedők véleménye, illetve a rendszerben lévő rossz példák ellenére is úgy gondolom, a magyar egészségügyi oktatás világszínvonalú, a magyar egészségügy feltételei sokat fejlődtek az elmúlt években, számos helyen végeznek nagyon magas színvonalú, nemzetközileg is elismert munkát, s egyáltalán nem véletlen, hogy külföldön kapósak a szakembereink.