Az együttérzésen alapuló orvos-beteg interakciók többek közt jelentősen csökkentik a fájdalmat, mérséklik a szövődmények kialakulásának kockázatát és felelősségteljesebb viselkedésre ösztönzik a pácienseket. Hovatovább, ha szigorúan gazdaságossági oldalról közelítjük meg a témát, az egy betegre költött összeg akár 30 százalékkal is csökkenthető az orvosi empátia révén. Habár a hazai orvosi és szakdolgozói kar jellemzően az empatikus személyiségek közül kerül ki, sok esetben szükség lenne felhívni a figyelmet a helyes kommunikációs technikákra, illetve azok alkalmazására a mindennapokban.
A témával legtöbbet foglalkozó orvos házaspár, Robin és Meredith Youngston által feldogozott kutatások eredményei arra is rámutattak, hogy a gyógyulás folyamatában beálló kedvező változások mellett jelentősen javíthatók az ellátórendszer gazdasági eredményei is. Külön kiemelendő, hogy az empatikus kommunikáció eredményeként a betegek is más attitűddel fordulnak az ellátó személyzet felé, ennek pozitív hatása pedig jól érzékelhető az orvosok és szakdolgozók hangulatán. Az empatikus viselkedés tanítható, fejleszthető, így az intézmények vezetőinek erre is figyelmet kell fordítani.
Az Egyesült Államok számos egyetemén két-három szemeszteren keresztül oktatják az empatikus hozzáállás fortélyait, igazolva ennek fontosságát a betegellátás során. Ezeken az egyetemeken alapvetésnek tekintik, hogy a szakmai kompetencia, a megfelelő kommunikáció, illetve a betegek kényelmének megteremtése mellett ugyanilyen fontos az együttérzés kimutatása és az ellátás során elvárható intimitás megteremtése. A páciensek körében végzett felmérések is azt támasztják alá, hogy a betegek számára kiemelten fontos a megfelelő légkör és a valódi odafigyelés.
Számos kutatás kvantitatív eredményekkel is igazolta ezeknek a kurzusoknak a fontosságát. Sokkal jobb életminőségről számoltak be azok a betegek, akik a végstádiumú tüdőrák diagnózisa után korán részesültek empátiával végzett palliatív terápiában. Csökkent a depressziójuk, kevesebb beavatkozásra volt szükségük, miközben a túlélés időtartama átlagosan 30 százalékkal növekedett. Azok a diabéteszes betegek pedig, akik kezelőorvosukkal bizalmi viszonyt ápoltak, átlagosan több mint 40 százalékkal kisebb arányban vették igénybe a sürgősségi ellátást.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy a felsorolt pozitív hatások jelentős költségmegtakarítást jelentettek az ellátó rendszer számára. Mindez talán igazoltan támasztja alá annak szükségességét, hogy a szakdolgozók és orvosok oktatása, ill. továbbképzése során folyamatosan hangsúlyozzuk a betegekkel való megfelelő kommunikáció fontosságát. Az önkéntesek fogadás mellett ez is egyike lehet azoknak az intézkedéseknek, amivel az intézmények, és végeredményben az egész rendszer forrásokat takaríthat meg, amelyet utána a gyógyítás egyéb területén költhet el.
És hogy ez utóbbi eredményt a számok nyelvére is lefordítsuk: azon egészségügyi intézményekben, ahol az ellátást nyújtó orvosok medián feletti betegközpontúságról és együttérző intimitásról tettek tanúbizonyságot, a betegellátás teljes költsége közel egyharmaddal alacsonyabb volt. Ugye mindenkinek lenne arra vonatkozóan gondolata, hogy az egészségügy mely területein lehetne elkölteni a megspórolt 30 százalékot?
