A világszerte egyre ismertebbé váló Shared Decision Making (SDM) modell a minőségfejlesztés és a gazdaságosság kettős kihívására hivatott választ adni azzal, hogy az orvos-beteg kapcsolatot erős kommunikációra és közös döntéshozatalra alapozza, támogatva ezzel a gyógyítás hatékonyságát. A legfontosabb ez esetben is az egyensúly megtalálása, azaz a szakmaiság megőrzése mellett kell úgy alakítanunk a kezelés folyamatát, hogy az a lehető legjobban illeszkedjen a beteg igényeihez és lehetőségeihez.

Az egészségügyi rendszer egyik legfőbb kihívása a hatékonyság. Egyre inkább igaz az a megállapítás, hogy gazdaságosan és az erőforrásokkal takarékosan bánva kell a lehető legmagasabb színvonalú szolgáltatást nyújtani a betegeknek. Ezt a hatékonyságnövelést segíti az úgynevezett Shared Decision Making (SDM), azaz a megosztott, közös döntéshozatal modellje.

Az SDM valójában egy kommunikációs modell, melynek célja az egyes kezelések során meghozott döntések támogatása, megalapozottságuk erősítése. A modell alapja, hogy a biomedikális – csupán a betegség fizikai okait vizsgáló – szemlélet helyett a bio-pszichoszociális hozzáállásra épít. Eszerint az orvosoknak a biológiai okok mellett figyelembe kell venniük a betegséghez vezető lelki tényezőket is, ami jóval személyesebb kapcsolatot követel meg orvos és páciens között.

Első lépésként a feleknek közösen kell értelmezniük a beteg egészségügyi problémáját. A diagnózis felállítását követően az orvos bemutatja a lehetséges alternatívákat, azok kockázataival és hasznaival együtt. Miután meggyőződött arról, hogy a beteg valóban megértett mindent, alaposan megismerve a beteg körülményeit és igényeit, segít a legjobb kezelési lehetőség kiválasztásában. A közösen meghozott döntésben így a szakmai szempontok és a szubjektív, egyéni igények egyszerre tudnak érvényesülni.

Ez a fajta orvos-beteg kommunikáció hatékonyabbá teszi a gyógyítás teljes folyamatát, hiszen a beteg - a testreszabott terápiának köszönhetően - sokkal nagyobb hittel és alapossággal vesz majd részt a kezelésben. Számos fölösleges vizsgálat, gyógyszer vagy akár beavatkozás kerülhető el, illetve adott esetben a kezelés hossza is lerövidíthető, miközben a beteg elégedettebben távozik a kórházból.

Ahhoz azonban, hogy az orvos megfelelően tudja informálni és vezetni a beteget a terápia során, hiteles és figyelmes szakemberként kell elfogadtatni magát a pácinessel. Nagyon fontos, hogy az orvos érezze az egyensúlyt abban, meddig engedhet teret betege önállóságának: hallgatnia kell betegére, kérdeznie kell a véleményét, meglátásait, ugyanakkor egy pillanatra sem tűnhet határozatlannak vagy szakmailag hozzá nem értőnek a betege szemében.

Fontos megtalálni a középutat abban is, hogy mennyire kímélhetjük meg betegünket a rossz hírektől, aktuális nehézségektől, illetve mennyire terhelhetjük őt a gyakran rémisztő, lesújtó részletekkel. Nyilvánvaló, hogy minden döntésbe be kell őt vonnunk, hiszen az ő sorsáról van szó, de egy pillanatig sem tehetünk rá plusz terhet csak azért, mert mi magunk döntésképtelenek vagyunk, vagy esetleg nem állunk szakmailag a helyzet magaslatán. Ha elbizonytalanodunk, kérjük egy másik kolléga segítségét, majd a szükséges szakmai döntést meghozva egyeztessük a helyzetet a beteggel. Mindehhez megfelelő szakmai tudásra, belátásra, ill. empatikus képességre van szükség. Ez utóbbit – amennyiben szükséges -, különféle pszichés és kommunikációs tréningen fejleszthetjük.

Természetesen nem minden orvos-beteg kapcsolatban van ilyen nagy jelentősége a szoros partnerségnek. Úgy gondolom,  minél hosszabb idő szükséges a kezeléshez, illetve minél kisebb az esély a teljes gyógyulásra,  annál inkább igénylik a betegek és hozzátartozóik is azt, hogy szoros kapcsolatot ápolhassanak az orvossal, részletes tájékoztatást és folyamatos támogatást kapjanak tőle.