Kutatások szerint a páciensek közel háromnegyede az emberközpontúsága miatt választja a magánellátást a közellátással szemben. Az egészségügyben zajló folyamatok alapján egyértelmű, hogy a magánegészségügyi piac keresleti és kínálati oldalról egyaránt robbanás előtt áll, amelynek jeleit néhány éve már jól érzékeljük.
A magyar lakosság magánegészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos tapasztalatait és attitűdjeit vizsgáló, a Szinapszis Kft. által elvégzett kutatás alapvetően három okot jelölt meg, amiért a megkérdezettek inkább a magánellátást veszik igénybe. A válaszadók 93 százaléka a rövidebb várakozási idő, 82 százaléka a jobb minőségű szolgáltatás, 78 százaléka pedig azért választja a magánegészségügyet, mert ott „többet foglalkoznak vele”. Az emberközpontú, együttérzésen alapuló orvos-beteg kapcsolat az esetek háromnegyedében befolyásolja a választást. Ezt a tényt mi, a közegészségügyben dolgozók sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A magyar magánegészségügyi piac mind keresleti, mind kínálati oldalról robbanás előtt áll. Már régóta megfigyelhető a magánegészségügyi piac egyfajta mesterséges lefojtása, működésének korlátok közé szorítása, amely állapotból egyre inkább kilépni látszik a szektor. Az ehhez szükséges ösztönző erőt a keresleti igény drasztikus emelkedése, valamint a közfinanszírozott egészségügy sok helyen döcögő működése biztosítja. A magánegészségügyi ellátók a szolgáltatásaik iránti egyre fokozódó érdeklődésről számolnak be. Ez a növekedés sok helyen a 20-30 százalékot is eléri.
Miért fordulunk egyre inkább a magánellátók felé?
A magánegészségügyi ellátás térnyerésének alapvető oka az, hogy a betegek sokkal magasabb színvonalú közfinanszírozott egészségügyi ellátást várnának el, mint amihez hozzájutnak. Ennek a színvonalbeli deficitnek részben a hosszú ideje tartó permanens alulfinanszírozottság az oka, még akkor is, ha az utóbbi időszakban számos pozitív kormányzati kezdeményezést láttunk. Az OECD statisztikája alapján Magyarország az egészségügyre fordított közfinanszírozás és a kormányzati kiadások egészségügyi szektorra fordított relatív aránya alapján – annak ellenére, hogy az utóbbi időben javult a helyzet – még az utolsók között van Európában. A KSH adatai szerint 2015-ben a közfinanszírozás összesen 1642 milliárd forint volt, ami az összes egészségügyi kiadás csupán 66,7 százalékát fedezte. A fennmaradó részt magánforrásból költötte a lakosság – kisebb részben önkéntes egészségügyi-finanszírozási alrendszeren keresztül, nagyobbrészt közvetlen pénzkiadással.
Az alulfinanszírozottság egyik markáns jele az állami egészségügyben dolgozók alacsony bérezése. Írom ezt annak ellenére, hogy az ágazat két év alatt mintegy 30 (!) százalékos bruttójövedelem-növekedést ért el, azonban ez a bérrendezés sajnos még korántsem nevezhető kielégítőnek, illetve nem bizonyul garantált visszatartó erőnek a financiális okok miatt pályaelhagyást tervezők számára. Az elmúlt években 1000 fő feletti volt a külföldi munkavállaláshoz igazolást kérő orvosok száma, s bár két éve ez a szám végre csökkenést mutat, nem elhanyagolható a nemzetgazdasági szempontból jövedelmezőbb szakmákra való áttérés, azaz a szakmaelhagyás sem.
A fentiek eredményeképpen csökken és ráadásul nagyon egyenetlen a lakosság közellátáshoz való hozzáférése. A túlterheltség fokozza a dolgozók frusztrációját, amely rövidebb-hosszabb távon kiégéshez, és újabb ország, vagy pályaelhagyáshoz vezet. Nyilvánvaló, hogy a kizsigerelt kollégák nem minden esetben tudják azt adni a betegnek, amire a páciensek vágynak, hiszen fogytán a türelem, a betegre fordított idő, a valódi odafigyelés. Ez pedig tovább gyengíti az egészségügyi ellátórendszerbe vetett bizalmat. A nehezen hozzáférhető, sok esetben frusztrált, túlterhelt egészségügyi személyzettel, nem teljesen átláthatóan működő, részben egyébként is magánfinanszírozott (paraszolvencia) állami egészségügyi ellátás végső soron a magánellátás iránti kereslet élénkítését eredményezi.
Milyen szolgáltatásokat vesznek igénybe a magánellátás keretei között a magyarok?
A magyar lakosság által igénybe vett magánszolgáltatások közül legnagyobb arányban (88 százalékban) szakorvosi ellátást vettek igénybe – derül ki a Szinapszis Kft. által elvégzett kutatásból. A válaszadók 38 százaléka kért magándiagnosztikai eljárást, illetve 8 százalék magánklinikai ellátást vagy egynapos sebészetet vett igénybe. Fontos megemlíteni, hogy a felmérésből az is kiderült, hogy az esetek többségében rendkívül magas (80 százalék feletti) volt az elégedettség a magán szolgáltatásokkal kapcsolatban, de bizonyos szakmák esetében nem volt ritka a 100 százalék sem. Az elégedettség összefüggésben van a magánellátásban az utóbbi években lezajlott színvonal-emelkedéssel ugyanakkor nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a betegek által a magánellátóktól elvárt magasabb valódi minőség sajnos korántsem valósul meg minden helyen. Nem elég ugyanis a szép környezet, új műszerpark, türelmes, odaforduló attitűd, hanem sokkal, de sokkal fontosabb a betegek biztonsága, a magas szakmai színvonal, a jól képzett szakember gárda, a társszakmák jelenléte, illetve a kórházi (intenzív osztályos) háttér.
Létezhet-e megoldás?
Számos nemzetközi példa mutatja, hogy 2017-ben egy egészségügyi ellátórendszer nem képes jól működni az állami- és a magánellátás szimbiózisa nélkül. Még a legfejlettebb országokban is megvan ez az együttműködés, hiszen szebb, jobb környezetre, gyorsabb ellátásra, nagyobb odafigyelésre mindenhol igény van, ugyanakkor (majdnem) sehol sem érdemes fenntartani két párhuzamos egészségügyet, ami valljuk be, Magyarországon a szakemberek hiánya miatt nem is lenne lehetséges. Hazánkban is meg kell teremteni az átjárás lehetőségét a két rendszer között. Megfelelő jogszabályok alkalmazásával, minőségbiztosítással, szakmai ellenőrzéssel, kiegészítő biztosításokkal és állami koordinációval minderre lehetőség is lenne. A betegek biztonsága így garantálhatóvá válna, illetve nem terhelné az egyébként is gondokkal küzdő állami egészségügyet a magánellátókban végzett beavatkozások előtti kötelező kivizsgálás, majd az utógondozás, esetleg a szövődmények ellátása, miközben a feladatok „könnyű része” a magánellátók öröme.
Ez a bejegyzés nem a magánellátók ellenében született, hanem a betegek és az állami ellátók érdekeit is szem előtt tartva gondolom úgy, hogy igenis szükség van a két rendszer közelítésére. Megfelelő konszenzust kialakítva mindkét ellátó fél jobban járna, mint ebben a kissé kaotikus, a szürke sok-sok árnyalatát tartalmazó működési formában. És persze leginkább a minőségi ellátásra, illetve a valódi biztonságra vágyó betegek profitálnának a változás(ok)ból.
