Ha ingyenes és magas színvonalú, akkor nem mindenki számára hozzáférhető; ha ingyenes és mindenki számára hozzáférhető, akkor nem mindig magas színvonalú; ha magas színvonalú és mindenki számára hozzáférhető, akkor nem mindig ingyenes, mi az? Igen, a magyar egészségügyi ellátás.

A 15-20 évvel ezelőtti modellhez képest jelentősen megváltozott az egészségügyi ellátórendszer, így egyre kevésbé működnek a régi beidegződések. A gyógyító technológiák rohamos fejlődése, a növekvő élettartam, az emberek szemléletének és elvárásainak megváltozása az egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban mind azt erősítik, hogy egyre nagyobb a relevanciája Magyarországon is a magánfinanszírozás alapján igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásoknak. A realitás sajnos ellentmond annak az alapelvnek, miszerint mindenki számára egyenlő eséllyel, közfinanszírozásból, a legmodernebb technológiával lehet és kell az ellátást biztosítani.

Amikor valakinek orvosra van szüksége, általában az ismerősök véleményére, vagy az interneten fellelhető információkra hagyatkozik a szakember kiválasztásakor. Jó esetben hitelesen tud nekünk valaki olyan orvost ajánlani, akivel kapcsolatban már jó tapasztalatai vannak. Kevésbé szerencsés esetben marad az internet, az ott fellelhető kétes értékű információkkal. Legalábbis itthon. Külföldön már évek óta működnek olyan hiteles internetes adatbázisok, ill. felületek, amelyeken a betegek az orvosok és az egészségügyi szakszemélyzet munkáját értékelik, esetleg köszönő üzenetet küldenek számukra. A Fenntartható Magyar Egészségügyért Egyesület szárnyai alatt nemrégen nálunk is elindult egy hasonló kezdeményezés.

Sokszor hallani, hogy a „társadalom nem szolidáris az egészségüggyel”, illetve a szakdolgozók szakmai-társadalmi megbecsültsége soha nem látott mélységbe zuhant. Ha valaki nem az egészségügyben dolgozik, általában csak akkor kerül kapcsolatba az ellátórendszerrel, amikor saját maga vagy szerette megbetegszik, ami eleve egy kiszolgáltatott helyzetet feltételez. A mindennapok rohanásában, a betegellátási feladatok mellett sajnos kevés idő jut arra, hogy a szakmaiságon túl az ellátó rendszer emberi/lelki oldalára is figyelem irányuljon. Ezen kívánnak változtatni a www.emberioldal.eu oldal elindítói.

Az együttérzésen alapuló orvos-beteg interakciók többek közt jelentősen csökkentik a fájdalmat, mérséklik a szövődmények kialakulásának kockázatát és felelősségteljesebb viselkedésre ösztönzik a pácienseket. Hovatovább, ha szigorúan gazdaságossági oldalról közelítjük meg a témát, az egy betegre költött összeg akár 30 százalékkal is csökkenthető az orvosi empátia révén. Habár a hazai orvosi és szakdolgozói kar jellemzően az empatikus személyiségek közül kerül ki, sok esetben szükség lenne felhívni a figyelmet a helyes kommunikációs technikákra, illetve azok alkalmazására a mindennapokban.

A témával legtöbbet foglalkozó orvos házaspár, Robin és Meredith Youngston által feldogozott kutatások eredményei arra is rámutattak, hogy a gyógyulás folyamatában beálló kedvező változások mellett jelentősen javíthatók az ellátórendszer gazdasági eredményei is. Külön kiemelendő, hogy  az empatikus kommunikáció eredményeként a betegek is más attitűddel fordulnak az ellátó személyzet felé, ennek pozitív hatása pedig jól érzékelhető az orvosok és szakdolgozók hangulatán. Az empatikus viselkedés tanítható, fejleszthető, így az intézmények vezetőinek erre is figyelmet kell fordítani.

Magyarországról nézve a fű is zöldebb Ausztriában, és ezen elv mentén az orvosokat és a nővéreket, illetve a munkájukat is biztos jobban becsülik a Lajta túloldalán, vélhetnénk. Azonban mint minden, ez is relatív. És mivel a körtét a körtével, az almát pedig az almával érdemes összehasonlítani, az OECD is ennek mentén vizsgálta az egyes tagországokban az egészségügyi dolgozók fizetését: az adott ország átlagfizetéséhez viszonyítva határozták meg az egészségügyi dolgozók anyagi elismerésének a mértékét. A felmérés szerint a magyar orvosok és ápolók az átlagbérekhez viszonyítva a legkevesebbet keresők között vannak. Ez a fajta vizsgálat jó indikátora annak is, hogy mekkora a társadalmi megbecsültsége a szakmáknak.

A Magyarországra vonatkozó adatok alapján itthon egy általános orvos nagyjából a hazai átlagkereset 1,4-szeresét kapja meg hó végén, míg a szakorvosok jellemzően 1,6-szoros fizetéssel számolhatnak. Ezek az arányszámok nem a magánpraxisokra vonatkoznak, hanem az önkormányzati és közalkalmazotti bértábla adataira. A kórházi ápolók és egészségügyi szakszemélyzet tekintetében még rosszabb a helyzet, ők átlagosan a hazai átlagkereset alig 0,8-szorást kapják kézhez hó végén. Ezekkel az értékekkel Magyarország mindhárom kategóriában az utolsó helyet foglalja el az OECD tagországok rangsorában.

Mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy érti. A magyarok közel felének sajnos valóban problémát jelent maradéktalanul megérteni az egészséggel, egészségmegőrzéssel és gyógyulással kapcsolatos információkat, ami sajnos meglátszik a lakosság egészségi állapotán, ill. az ellátórendszerrel kapcsolatos attitűdjükön, véleményalkotásukon. A társadalom tagjainak 44 százaléka nem tudja megfelelően feldolgozni a prevencióval kapcsolatos információkat. 45 százalékuknak gondot okoz az egészségfejlesztéshez kötődő tennivalók megértése és gyakorlatba történő átültetése, 36 százalékuk pedig nem tud mit kezdeni az ellátórendszerrel kapcsolatos információkkal. Ezért kellene már kisiskolás kortól felkészíteni a gyermekeket az egészségmegőrzésre, ill. az egészségüggyel kapcsolatos információk megértésére.

A témával néhány napja foglalkozott a napi.hu hírportál. A cikk alapját a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. által az AIPM Innovatív Gyógyszergyártók Egyesületének megbízásából készített, a magyar lakosság egészségértését felmérő tanulmány adta. Ez a cikk késztetett arra, hogy kicsit jobban elmélyedjek a témában.

„Az ápolónőnek Magyarországon nincs sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülése…” – idézte egy kórházi főigazgató mondatait a Magyarországi Női Alapítvány (MONA) az Újra eséllyel c. tanulmányában. Súlyos megállapítás. Az elmúlt évtizedekben az ápolói hivatás társadalmi elismertsége mélyrepülésben van, pedig történelmi mértékkel mérve nem is olyan régen – alig 80-100 évvel ezelőtt – az ápolás volt az egyik legnagyobb presztízzsel bíró foglalkozás a hölgyek körében.

Kezdetben elsősorban az egyházi szervezetek feladata és „kiváltsága” volt a betegek gyógyítása. Hazánkban az intézményesített ápolási szolgálat elindítása az irgalmasrendi szerzeteseknek köszönhető, akik az 1600-as évek második felében már több mint fél tucat ispotályt (kórházat) működtettek az ország akkori határain belül.

Az Egyesült Államok népszámlálással foglalkozó hivatala tett közzé pár éve egy tanulmányt, mely szerint az elmúlt közel negyven évben 2,7 százalékról 9,6 százalékra emelkedett a férfi ápolók aránya az országban. A statisztikai adatok arra is kitértek, hogy nem csak a kisegítők, hanem a szakképzett ápolók között is jelentősen, közel duplájára emelkedett az „erősebbik” nem képviselőinek száma. Ez a változás talán annak is köszönhető, hogy az ápolási munka ma már nem kizárólag kiszolgáló tevékenység, hanem az egészségügy területén egyre nagyobb elismertséget kivívó szakma. Nem véletlenül nevezik ápolástudománynak, és képeznek főiskolai és egyetemi keretek között is ápolókat.

Fontos lenne ezt a szemléletet Magyarországon is elfogadtatni, hiszen a betegápolás iránt érdeklődő férfiak képzésével, majd rendszerbe való becsatornázásukkal valamelyest mérsékelni lehetne a szektort egyre inkább sújtó ápolóhiányt. Sokaknak talán idegen a gondolat, ugyanakkor a külföldi példák is mutatják, érdemes lenne a férfiakat arra bátorítani, hogy növekvő arányban képviseltessék magukat az ápolói karban, hiszen a társadalmi átalakulások – elsősorban a tartós ápolásra szoruló idősebb generáció megerősödése – miatt, egyre nagyobb igény van és lesz ápolókra. Férfiakra is.

A napokban jelent meg a hír, hogy a főiskolát végzett ápolók egy másfél éves mesterképzés abszolválásával okleveles ápolóból kiterjesztett hatáskörű okleveles ápolóvá léphetnek elő. A képzés még az idei év őszi szemeszterében elindul három orvosi egyetemen, hat szakirányon. Az első végzősök 2019-ben vehetik majd át diplomájukat, akik – a feladatok és a felelősségi körök megfelelő lehatárolásával – jogosultak lesznek egyszerűbb, jelenleg még kizárólag orvosi képzettséghez kötött feladatokat ellátni. Az új szakemberek részben az orvosokat tudják majd tehermentesíteni, de abban is lehet talán bízni, hogy az új képzési forma a szakmai előmeneteli perspektíva megteremtése révén akár az ápolói munkaerő megtartására is kedvező hatással lehet.

A kezdeményezés természetesen nem magyar sajátosság: a nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban már régóta működik a rendszer, sikerrel. Nem véletlenül és nem érdemtelenül. Azzal, hogy bizonyos egyszerűbb beavatkozások (pl. krónikus betegek rendszeres felülvizsgálata, leletek ellenőrzése, gyógyszerírás vagy éppen az alap laborvizsgálatok megrendelése) „leválasztásra kerülnek” a szigorúan vett orvosi feladatkörökről, jelentősen meggyorsul a betegellátás. Lélegzethez juthatnak az orvosok, hasznosabbnak érezheti magát a jól felkészült ápoló, s hamarabb jut ellátáshoz az arra szoruló pácines. Nyugaton bevett szokás, hogy a beteg először ápolóval, vagy asszisztenssel találkozik, s minden olyan funkciót, mely nem egyértelműen, vagy szükségszerűen orvosi feladat, ő lát el, hogy az orvos idejét a betegellátás azon része töltse ki, mely valóban orvosi tevékenység. Számos felmérés is készült azokban az országokban, ahol régóta jól működik a postgraduális képzéssel rendelkező, magasabb szakmai színvonalon dolgozók alkalmazása az egészségügyi rendszerben. Náluk egyértelműn pozitív a megítélés, a betegek bíznak a nővérekben, akik szorosan együttműködve az orvossal sikeresen katalizálják a betegellátás folyamatát.

Az okostelefonok megjelenése az egyik legnagyobb lépést jelentette az információgyűjtés, a különböző adatokhoz való hozzáférés, ill. a mindennapokat segítő informatikai alkalmazások használatában.  Milward Brown nemrégen publikált, 30 országot felölelő tanulmánya szerint a felnőtt lakosság átlagosan 147 percet használja okostelefonját, 91 százalékuk pedig non-stop – még alvás közben is – szó szerint karnyújtásnyi távolságon belül tartja a mobilját. Ezek az eszközök ma már az orvosok és a betegek számára is fontos segítséget jelentenek, s úgy tűnik, az ötletek, ill. újonnan kifejlesztett alkalmazások száma végtelen.

Külföldön, az Ipsos által végzett kutatás során több mint 300 gyakorló orvost kérdeztek meg  mobileszköz-használati szokásaikról. A felmérés az okostelefonok mellett a táblagépek használatára is rákérdezett. A megkérdezettek mindössze 21 százaléka mondta azt, hogy egyáltalán nem használ okostelefont, a tabletek esetében ez az arány 39 százalékot tett ki. Legnagyobb arányban jellemzően gyógyszerekkel kapcsolatos információknak – adagolási javaslatok, mellékhatások – néznek utána, ezt követi az orvosi kutatások eredményeinek megismerése és a nővérekkel és orvoskollégákkal történő kapcsolattartás, instrukcióadás.

Az elmúlt húsz évben kevés dolog hozott olyan gyökeres változásokat az orvos-beteg kapcsolatban, mint az internet térhódítása. A világhálón fellelt információkkal felvértezve a páciensek ma már teljesen másként viszonyulnak betegségükhöz és a gyógyulás folyamatához, ill. tudatosabban próbálnak részt venni saját kezelésükben. Nem ritka ugyanakkor, hogy bizonyos fórumokon olyan információkhoz jutnak, melyek jobb esetben csak idejétmúltak, rosszabb esetben valótlanok, félrevezetőek. Mivel ez utóbbi kategória komoly veszélyeket rejthet magában, adódik a kérdés: a miként lehet pontos és hiteles információkhoz juttatni a betegeket?

Az alapvetés szintjén egyszerű a válasz: olyan online felületeket kellene létrehozni, ahol orvosok, gyógyszerészek és más, az egészségügyet érintő témák specialistái által ellenőrzött információkhoz juthatnak a betegek a betegségek, a gyógyulás folyamata, a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, ill. egyéb különböző techonológiai megoldások (pl. informatikai eszközök) vonatkozásában.