Mostanában sokat beszélünk az egészségügy drámai (?) helyzetéről. A (közösségi) médiában általában a negatív tapasztalatokat emeljük ki, pedig a kép lényegesen árnyaltabb. Bár a dolgozók napi szinten kapnak pozitív visszajelzést a betegektől és a hozzátartozóktól, a velük szemben tanúsított magatartáson és a munkájuk megítélén bőven van még mit javítani. Az egészségügyi szakellátó személyzeten belül az ápolók azok, akik a legtöbb időt töltik a betegekkel, és leggyakrabban ők kommunikálnak a hozzátartozókkal is. Gyakorlatilag a frontvonalat jelentik, emiatt a betegek kiszolgáltatottságából és a rendszer működéséből fakadó frusztráció megnyilvánulásainak gyakori elszenvedői, ráadásul megbecsültségük méltatlanul alacsony.

Az egészségügyi szakdolgozók 77,5 százaléka ugyan elégedett jelenlegi beosztásával, 74,6 százalék azonban úgy érzi, hogy a társadalom részéről sem erkölcsi, sem szakmai elismerést, megbecsülést nem kap – derül ki egy eddig még nem publikált szakdolgozat kérdőívének eredményeiből. Az ápolói létről, annak megpróbáltatásairól, az ebben a témában készülő szakdolgozatának eredményeiről egyetemi hallgatómmal, Nagy Szilviával beszélgettem, aki 23 éves szakmai tapasztalattal rendelkezik a betegellátás területén, és jelenleg a gyöngyösi Bugát Pál Kórház sürgősségi osztályvezető ápoló-helyetteseként támogatja a betegek gyógyulását.

Fontosnak tartottam megosztani Szilvia kutatásának eredményeit, hiszen nem lehet elmenni egyetlen ilyen (ráadásul nagyszerű) adat-, és véleménygyűjtés mellett sem. Úgy gondolom, a témát nem lehet eleget boncolgatni, mivel a kórházak napi szinten szembesülnek a külső/belső pályaelhagyással, s végképp eljött az idő arra, hogy változzon a kórházi menedzsmentek működési logikája (tisztelet a kivételnek) és a társadalom hozzáállása az ágazat dolgozóihoz.

Szakdolgozatodhoz egy kutatást végeztél, amelyben arra voltál kíváncsi, hogy mennyire elégedettek az ápolói kar tagjai. Jól gondolom, hogy nagyon fontos téma ez ma az ápolói kar számára?

Égetően fontos. Nem véletlen, hogy szinte órák alatt több százan töltötték ki a kérdőívet, a végső kitöltők száma pedig meghaladta az 1000 főt. Ez is azt jelzi, hogy a kérdéskör foglalkoztatja az ellátó személyzetet. Emellett a személyes tapasztalatom is az, hogy aktuális a téma.

Kislánykorom óta érdekel az orvoslás, az ápolás, és hogy miként segíthetek másokon. Úgy gondoltam, hogy így sokkal közelebb kerülhetek az emberekhez, amely fontos szempont volt a pályaválasztás előtt. Nagy szerencsém volt a kezdetekkor, mert főként olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akikkel segítettük egymást és egy olyan főnővérrel találkoztam, aki szakmailag és emberileg is támogatott.

Mi derült ki az adatokból?

A kérdőív rámutatott arra, hogy bár a dolgozók 77,5 százaléka elégedett jelenlegi beosztásával, 74,6 százalék érzi úgy, hogy a társadalom részéről sem erkölcsi, sem szakmai elismerést, anyagi megbecsülést nem kap. A válaszadók 56,1 százaléka mondta azt, hogy nem ismerik el munkáját az ágazaton belül.

Ezek az eredmények eléggé sokkolóak…

Ezek a százalékok nekem, mint gyakorló ápolónak, sajnos egyáltalán nem meglepőek, viszont szeretném felhívni rájuk a figyelmet. A hivatásomat nagyon szeretem, annak ellenére, hogy tényleg nem sok pozitív elismerést, dicséretet kap az ember. Az emberhiány természetesen érződik, de megfelelő hozzáállással, a dolgozók tiszteletével sokat lehetne lendíteni a jelenlegi helyzeten. Ezáltal nőhetne az ápolók elégedettsége, amely a motivációjukra is kihatással lenne, és egy emberségesebb környezetben valósulhatna meg a gyógyítás. Ha nincs tisztelet és megbecsülés, akkor nagyobb a pályaelhagyás esélye is. Persze teljesen érthető, ha valaki végül így dönt, vannak ugyanis olyan szakmák, ahol kedvezőbb vagy hasonló anyagi feltételek mellett, sokkal kisebb felelősségvállalás mellett lehet dolgozni.

Mennyire nyomja rá a bélyegét ez a jelenség a hangulatra?

Változó, én szerencsés vagyok. Mi egy nagyon összetartó, egymást támogató kollektíva vagyunk és szerencsére a fluktuáció is alacsony. Felismertük, hogy amikor egy új munkatárs érkezik, akkor nem riválisként kell tekintünk rá, hanem csapattagként.

Ez nem természetes?

Annak kellene lennie, de sajnos mégsem az. Sokszor tapasztaltam, hogy az újonnan érkezőt nem fogadják be a régebbi kollégák. Talán félnek, hogy anyagi hátrányuk származik az új munkatárs miatt, vagy egyszerűen attól tartanak, hogy valamilyen presztízsveszteség éri őket. Ha az illető diplomás, akkor még inkább meg kell küzdenie azért, hogy a többiek befogadják. Az a jó, amikor a régebb óta ott dolgozók képesek példát mutatni az újaknak. Kevesen vagyunk, meg kell, hogy becsüljük egymást és ezzel a mentalitással mi is tehetünk azért, hogy a fiatalok ne ábránduljanak ki az egészségügyből.

Ez a szemlélet javítja a munkamorált, növeli a motivációt, és belső igénnyé válik az, hogy a lehető legmagasabb minőséget nyújtsuk a mindennapi tevékenységünkben…

Elfogadás és tisztelet a kollégák és a vezetőség részéről, valamint a betegek és hozzátartozók oldaláról – ez lenne a legfontosabb. Rendkívüli eredményeket lehet elérni a nyílt és őszinte kommunikációval. Ha nem is lehet és kell mindenkit bevonni a döntési folyamatokba, a véleményeket például fel lehet mérni, és az újdonságokról tájékoztatni kell a kollégákat. A kérdőív kitöltői között voltak olyanok, akik arról számoltak be, hogy fontos újításokról nem tájékoztatták őket, nem mondták el nekik, hogy miért fognak áttérni erre vagy arra a rendszerre, miért és mikortól lesznek megszorítások stb. Pedig akkor sokkal könnyebb elfogadni valamit, ha tudjuk, hogy az miért történik. Gyakran mi vagyunk az első vonal, ahol a beteg és a hozzátartozó kapcsolatba kerül a kórházzal. Nekünk mindenről tudnunk kellene, hiszen a kérdések is legtöbbször hozzánk futnak be először.

Szerinted a kommunikáció mellett még mivel lehetne segíteni az ápolókat, hogy érezzék a megbecsülést?

Jó volna, ha működne valamilyen mentorprogram, amely a szakszemélyzetnek nyújt személyes és szakmai támogatást. Ha valaki elveszti a lelkesedését, akkor sincs minden veszve, nem biztos, hogy a legjobb megoldás a pályaelhagyás, pedig manapság egyre általánosabb. Ilyenkor a kollégával lehetne közösen gondolkozni, és ha azzal „megmenthetjük”, hogy más osztályra helyezzük, akkor már nyertünk. Sokszor csak új kihívás kell ahhoz, hogy visszatérjen az egykori pályaszeretet.

Ehhez kell egy folyamatos párbeszéd, különben nem vesszük észre a figyelmeztető jeleket.

Ebben persze az is benne van, hogy mindig beszéljük át a kollégával, ha egy őt érintő változás fog történni. Jó, ha időben elsimítjuk az ilyesmit és lehetőleg törekszünk arra, hogy ne szülessen senki feje felett olyan döntés, amely őt közvetlenül érinti: kezdődik ez ott, hogy például ne helyezzék át a megkérdezése nélkül egy másik osztályra. Ha nincs is más megoldás, akkor is nagyon sokat számít, ha a döntés okát rendesen kommunikáljuk az érintett felé. Mindemellett természetesen kellenek a pozitív visszajelzések, a dicséret is – ez nagyon sokat számít. 

Lehet, hogy nem kapcsolódik közvetlenül a kórházi működéshez, de hosszú távon az egészségügyi dolgozók munkáját is segítené, ha a közoktatásba beépítenék az egészségtudatosságot. Erről mit gondolsz?  

Az a tapasztalatom, hogy sokszor olyan problémákkal is felkeresnek minket, amelyek nem igényelnek különösebb szakértelmet. Ha például tisztában vannak az emberek a lázcsillapítás folyamatával, akkor tudni fogják, hogy mikor kell tényleg orvoshoz fordulniuk. Ez nekik is jó, mert nem fognak pánikolni azért mert nem értik a helyzetet; és az egészségügynek is jó, mert több idő marad az olyan betegekre, akiknek tényleg szükségük van kórházi ellátásra.